A szövegkönyvet Felice Romani írta Eugène Scribe Le Philtre című színműve alapján
Olasz nyelvű előadás magyar feliratozással

A darabról

Gaetano Donizetti L’Elisir d’amore (Szerelmi bájital) című vígoperáját 180 évvel ezelőtt, 1832. május 12.-én mutatták be Milanóban, a Teatro della Cannobbianában. Ekkor Rossini már három éve (a Tell Vilmos 1829-es bemutatója óta) visszavonult a színpadizene-szerzéstől; Bellini három évvel később, A puritánok megírása után, 1835-ben hal meg; Verdi első színpadi művére, az Oberto című operára még hét évet kell várni. Donizetti 35 éves ekkor, pályája delén, legsikeresebb alkotó korszakának kezdetén áll, tizennégy évvel színházi bemutatkozása, és tizenkét évvel utolsó operájának átdolgozása előtt. Főbb művei közül elkészült már a Boleyn Anna, de később komponálja csak meg például a Lucrezia Borgiát, a Lammermoori Luciát, a Stuart Máriát, és további híres vígoperáit, Az ezred lányát és a Don Pasqualét.
A szerelmi bájital azonban kiemelkedik ebből az időszakából is, de nem csak ebből, és nem is csak a szerzőéből: a remekmű az egész operatörténet egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabja. Mi az oka annak, hogy 180 év után is népszerű, színpadra állítók és közönség egyaránt szereti? Miért nem lett például hasonló siker az ugyanebben az évben bemutatott másik három Donizetti-műből (Fausta; Ugo, conte di Parigi és Sancia di Castiglia)?
Ami az igazán jó operákhoz nélkülözhetetlen: szükség van egy szellemes, jó ritmusú szövegkönyvre. Ezért a Bájital librettistáját, Felice Romanit (1788-1865) illeti a dicséret. A genovai szövegkönyvíró és zenetudós a jeles francia dráma- és szövegkönyvíró Eugène Scribe 1831-ben írott Le philtre című szövegkönyvét dolgozta át és fordította le, mindössze hét nap alatt – Donizettinek további hét nap állt rendelkezésére, hogy a zene időben elkészüljön a bemutatóra. A francia szerző librettója eredetileg Daniel Aubernek készült – az ő művét 1831-ben, Párizsban mutatták be, ma már azonban talán csak azért emlegetjük, mert közös a forrása a Szerelmi bájitaléval.
A jó téma, egy jó alapszöveg önmagában még nem elég ahhoz, hogy maradandó opera szülessen. (Felice Romani írta például az Ugo, conte di Parigi librettóját, és még több mint száz másik operáét is, de kevés lett hasonlóan sikeres). Ezen kívül is számos tényező szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy ilyen kiváló és maradandó opera születhessen. A szerepek elosztása nem rendkívüli, hangnemenként nincs több, mint egy-egy nagy szerep, ezért az énekesgárda kiállítása még szűkebb lehetőségek mellett is megoldható. (Ez fontos szempont – Rossini Otellójának előadásához például ma alig lehet öt tenort szerezni egyetlen előadásra.) A cenzúra nem csonkította meg a darabot (az Ugo, conte di Parigival ellentétben), mert nem találhattak benne politikai utalásokat. A darab nem történelmi témájú, nem kötődik szigorúan korhoz – ezért a későbbi színpadra állítások viszonylag szabadon alakíthatják a színpadi környezetet. Egyszerű, de örök témát dolgoz fel, benne jól felismerhető típusokkal (Belcore a hetvenkedő katona, Dulcamara a nagyotmondó sarlatán, Nemorino a reménytelen szerelmes és Adina a hideg, de végül meglágyuló szívű nő), ezek a típusok azonban egytől egyig megtelnek élettel, sémákból egyéniségekké válnak – ez pedig vitathatatlanul a zeneszerző érdeme. Mint ahogy az is, hogy a darabban a maguk teljességében megférnek egymás mellett a komikus, buffo árnyalatok (például Dulcamara jelenetei) és a lírai, érzelmes motívumok (Nemorino kavatinája és híres románca); különös bravúr, hogy Donizetti a két szinte teljesen külön világot egyidejűleg, egymásba olvasztva is képes ábrázolni – ilyen szempontból a mű csúcspontja talán Nemorino és Belcore II. felvonásbeli kettőse.
A mai előadók és a közönség számára különösen érdekes, hogy a mű nemcsak alaptémát dolgoz fel, hanem Trisztán és Izolda legendáját veszi alapul (amint erre az Adina által felolvasott részlet már az első jelenetben felhívja a figyelmünket), tehát mai elterjedt szóhasználatunk szerint remake-ről van szó: benne egy ismert középkori történet kerül hozzánk közelebb, és nyer az eredetinél szerencsésebb, vidám befejezést.
Ugyanígy vonzó lehet a színpadra állítók számára a darab árnyalatgazdagsága és már említett variálhatósága is. Az opera hangfelvételeinek többségről – és a most bemutatásra kerülő változatból is – kimarad egy viszonylag hosszú jelenet a második felvonás közepéről, nem ok nélkül: zeneileg talán ez a rész a legkevésbé színes, fantáziadús, cselekménye pedig megmagyaráz egy olyan fordulatot, amelyet a részlet kihagyásával tömörebbé, rejtélyesebbé, sokrétűbbé, több értelművé lehet tenni. Talán ahhoz, hogy egy jó művet magunkénak érezzünk, nem elég az, hogy felismerjük érdemeit, hanem nekünk is meg kell találnunk a kapcsolódási pontokat hozzá – adott esetben hozzá is kell nyúlnunk. És egy igazi remekmű ezt minden körülmények között elviseli.

Cselekmény

I. felvonás
A falusi aratók megpihennek a munkában (Bel conforto al mietitore – Olyan jó, ha lepihenhetünk). Nemorino (beszélő név: „Senkicske”) azonban elkülönülve, magányosan csodálja Adina szépségét, és kesereg, mert szerelme viszonzatlan (Quanto è bella, quanto è cara – Milyen szép, milyen bájos). Adina felolvas a pihenő munkásoknak, éppen Trisztán és Izolda történetét (Della crudele Isotta – Trisztán reménytelenül). A jelenetet egy csapat katona érkezése szakítja meg élén Belcoréval („Szép szív”), aki mindjárt ostromolni kezdi Adinát (Come Paride vezzoso – Ahogy Paris adta). Miután a nagy feltűnést keltő osztag lepihen, Nemorino megszólítja az egyedül maradó Adinát, ő azonban ismét elutasítóan viselkedik vele (Chiedi all’aura lusinghiera – Kérdezd a szellőt).
A falu népe csodálkozva gyűlik össze: egy különös masinán előkelő idegen érkezik a faluba. Belép Dulcamara („Édes-keserű”) doktor (Udite! Udite! – Halljátok, parasztok!), és csodaszereivel bámulatba ejti a falut. Nemorino is meghallja a doktort és azonnal hozzá fordul, hogy szerezzen a meséből hallott Izolda királynő italából (Voglio dire, lo stupendo… – A szerelemre gyújtó bájitalból…). Dulcamara zavara hamar elmúlik, és el is ad Nemorinónak egy üveg bordóit bájital gyanánt; biztosítja a fiút, hogy a szer egy nap elteltével kifejti hatását.
Nemorino fölbátorodik, hiszen biztos benne: csak kivárja az egy napot, és övé lesz Adina szíve (Esulti pur la barbara! – Hadd örüljön a kegyetlen!). Viselkedése fölbosszantja Adinát, aki ezért elfogadja Belcore házassági ajánlatát: az esküvőt hat nappal későbbre tűzik ki. Nemorino csak nevet: akkor Adina már rég őt fogja szeretni. Csakhogy üzenetet hoznak Belcorénak: csapatával másnap tovább kell indulnia. Az esküvőt a katona aznapra hozza előre. Nemorino kétségbeesik, könyörög Adinának, hogy ne tegye (Adina, credimi – Adina, hidd el), majd pedig a távol levő doktorhoz kiált segítségért. A falu egész népe kicsúfolja.

II. felvonás
Az ünnep pillanataiba kapcsolódunk be: énekelnek, táncolnak és a pár egészségére isznak (Cantiamo, facciam brindisi – Daloljunk, köszöntsük). Dulcamara még egy vidám barcarolát is előad a menyasszony közreműködésével (Io son ricco e tu sei bella – Én gazdag vagyok, te szép). Adinát titokban mégis nyomasztja egy dolog: Nemorino nem jött el – így nem érzi teljesnek bosszúját.
Dulcamara a többiek távozása után a maradékon lakmározik, amikor megjelenik az elkeseredett Nemorino: látta a jegyzőt, elveszettnek hiszi a reményt. Utolsó esélyét abban látja, hogy vesz még a bájitalból. Dulcamara is ezt javasolja: ha hamarabb akar hatást elérni, vegyen többet (ő meg közben hamarosan kereket old). Ám mikor megtudja, hogy Nemorinónak nincs pénze, azzal hagyja ott, hogy csak akkor keresse fel újra, ha már lesz neki. Nemorino végképp elkeseredik. A belépő Belcore azon csodálkozik magában, hogy Adina estére akarta halasztani az esküvőt (La donna è un animale – A nő tényleg különös). Meglátja Nemorinót; az kérdésére elmondja: azért  kesereg, mert nem tudja, honnan szerezhetne pénzt. Belcore tudja: csak álljon be katonának. Nemorino kész meghozni még ezt az áldozatot is (Venti scudi..., Ai perigli della guerra – Húsz ezüst..., Jól tudom, hogy a háború).
Giannetta nagy titokzatosan jelenik meg a falubeli nők körében, de végül némi unszolás után eloszlatja a rejtélyt: Nemorino bácsikája meghalt és hatalmas örökséget hagyott unokaöccsére – Nemorino egyszerre minden nő álma lett (Sarìa possibile – Tényleg igaz volna?). Közben megjelenik maga Nemorino is egy nagy adag varázsital elfogyasztása után (Dell’elisir mirabile – Bőven ittam). Nem tudja mire vélni a nők megváltozott viselkedését, de aztán rájön: ez már a bájital hatása lehet.
A színre lépő Adina meglepetten nézi, ahogy Nemorino a hölgyek gyűrűjében távozik. Dulcamara saját főzetének tulajdonítja Nemorino hirtelen támadt vonzerejét, majd elmondja Adinának, mi mindenre volt hajlandó Nemorino, hogy szerezzen a bájitalból, és hogy elnyerhesse Adina szerelmét. Adina rádöbben, hogy Nemorino komolyan szereti (Quanto amore – Így szeret?!), Dulcamara pedig a lánynak is felajánlja csodaszerét a helyzet megoldására, ám Adina visszanyeri magabiztosságát: van neki hatásosabb csodaszere Dulcamaráénál...
Nemorino egyedül tér vissza. Távozóban még látta, hogy Adina szemében könny csillant – most már biztos benne, hogy a lány is szereti őt (Una furtiva lagrima – Könnycsepp volt a szemében). Adina visszaszerzi neki a katonai szerződést, és arra kéri, ne hagyja el szülőföldjét (Prendi, per me sei libero – Tessék. Szabaddá tettelek). Szerelmet azonban nem vall, ezért Nemorino dühösen visszautasítja. Ezután Adina végre mégis kimondja, amit a fiú hallani szeretett volna. Az egymásra találó pár látványa fogadja Belcorét, aki kénytelen-kelletlen belátja vereségét (Alto! Fronte! – Megállj! Mit látok?): jut még neki elég nő a világon. Dulcamara közben már távozni készül, de előtte még eladja teljes bájitalkészletét a helyieknek (Ei corregge ogni difetto – Kijavít ez minden hibát), Adina és Nemorino rá az élő bizonyíték. A szerelmesek és – Belcore kivételével – mindenki hálásan vesz búcsút a csodadoktortól.

Kürthy Ádám András
Gaetano Donizetti
SZERELMI BÁJITAL
L’ELISIR D’AMORE


Vezényel: Jankó Zsolt


Szereplők:

Adina: DALMA BORONKAI RODRIGUEZ
Nemorino: HECTOR LOPEZ

Belcore, őrmester................................................……...Peti Tamás Ottó

Dulcamara, csodadoktor..................………….................Mányoki László

Giannetta, parasztleány...............................……….......Barabás Zsuzsa

Jegyző..........................................................................Veress László

Ginepra...........................................................................Göllner Délia

Martino.............................................................................Tóth Márton


Díszlet: Székely László
Jelmez: Pilinyi Márta
Koreográfus: Adrian Muresan

Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Koncertmester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre
Korrepetitor: Nagy Ibolya
Súgó: Kostyák Sz. Júlia, Kondrát Bea
Ügyelő: Gálffy Erzsébet

A rendező munkatársa: Gombár Annamária

Rendező: Kürthy András

2015. Január 22 18:30 óra
2016. Október 20 18.30 óra