2015-03-12

A BAJADÉR, azaz mese a felnőtteknek



Kéne egy oldal arról, hogy miért írtad át A bajadér című operettet –, mondta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Állami Opera igazgatója a telefonba. Mert felkértetek rá –, kuncogott bennem a kisördög. De persze nem mondtam ki. Hátha már elfelejtette… Tudod, – folytatta a direktor – mit jelentett ez neked, mik voltak a nehézségek, hogyan jutott eszedbe, stb. Tudod te, mire gondolok... –, s ezzel vége is volt a beszélgetésnek.
Igen. Tudom, hogy mire gondol a direktor, de könnyebb volt megírni a művet, mint a megírást megírni. Kezdjük ott, hogy nem nekem jutott eszembe. Gombár Annamari rendezőnő közel egy éve e-mailben jelentkezett azzal a kéréssel, hogy „a jövő évadban Bajadért fogok rendezni. Mint minden operettnek, ennek is száz változata létezik…, én pedig egy százegyediket szeretnék, ehhez lenne szükségem egy jó író-dramaturgra… aki ismeri a társulatot…”



Nos, én ismerem és szeretem az opera társulatát. 1994-re datálódik az ismeretségünk, amikor Venczel Péter zeneszerző – azóta barátom – kérésére beszálltam a Mátyás a vérpadon című rockopera szövegkönyvének megírásába. Aztán következett 2010, az Ali baba és/vagy negyven rabló családi musical, amit szintén Péter barátommal követtünk el, és Dévényi Ildikó színművésznő koreográfiájával meg is rendezhettem. S most A bajadér. Hogy mik voltak a nehézségek? Nem voltak. A rendezőasszonytól pontos instrukciókat kaptam, hogy mit szeretne, s annak nyomán haladtam. Igaz, sokszor úgy éreztem, hogy olyan a helyzetem, mint Mátyás király okos lányának, hogy jöjjön is, meg ne is, hozzon is ajándékot, ne is, köszönjön is, ne is. Az operett ugyanis, számomra, a zenés műfaj királynője. Nehéz őnagyasszonyságának megfelelni. Tudtam, hogy csak a legnagyobb tisztelettel szabad közelíteni hozzá, mert különben int a bakónak, s egy pillanat múlva már bowlingoznak a fejemmel. Csak olyan mértékben szabad változtatni rajta, amennyire kegyeskedik beleegyezni. Csak úgy és csak azt szabad beleírni, amit az eredeti szerzők is úgy írtak volna meg, ha épp az jutott volna eszükbe. Azt pedig tudomásul kell venni alkotónak, nézőnek egyaránt, hogy ez egy mese. Mese felnőtteknek. Akik rendszerint magukkal hozzák gyermekeiket, unokáikat, akiknek könnyen lehet, hogy ez lesz az első színházi élménye. S az első élmény rendszerint egy életre szól. Itt dől el, hogy szeretni fogják-e a színházat. Számomra is ugyanaz az operett volt az első színházi és az első filmélményem is. Sőt! Az első kőszínházi rendezésem is ugyanez az operett volt. Kisiskolásként kora reggel a tejeskávé illatára ébredtem, miközben nagymamám a konyhában az dúdolta, hogy „Ó, bajadérom…!” s miközben álmos szemmel majszoltam a kiflit, egy-egy jelenetet is elmesélt ebből az operettből. Istenem, milyen rég volt! Olyan rég, hogy amikor először került a kezembe A bajadér szövegkönyve, hirtelen nem is tudtam, honnan ismerősek a jelenetek és a dalszövegek. Csak valahonnan hallani véltem a dalt – „Ó bajadérom, kit a szívem imád…” –, és számban éreztem a nagymama tejeskávéjának megismételhetetlen ízét. 

Nos, ezt az érzést kívánom Önöknek is. Az előadás alatt érezzék a finom ízeket, s legyen szívükben béke, derű és szeretet. Mint a mesében.

Moravetz Levente