2016-05-30

Díva – a színpadon és az életben



Búcsúzunk Albert Annamáriától

Váratlanul ment el. Pedig úgy tűnt, mindig itt lesz. A kolozsvári operai „aranyidők” nagy művészegyéniségei lassan elfogytak mellőle, Albert Annamária (1926–2016) azonban öröknek, töretlennek látszott.

Négy évtizednél is több idő múlt el, amióta utoljára közönség elé lépett az operában, hiszen még a negyvenes éveiben járt, amikor búcsút vett a színpadtól. Akkoriban ez a korai búcsú a pályától természetes volt az énekesek életében. Legkedvesebb szerepei egyikében énekelt utoljára: 1975. április 28-án nem volt ünnepség, semmi felhajtás, és azon az estén csupán ő tudta, hogy Desdemona halálával színpadi pályafutása is véget ér.

Ő azonban igazából nem vált meg kedves társulatától: jóformán az utolsó percig ott volt az operában, figyelte az intézmény életének alakulását, a bemutatókat, a fiatalok teljesítményét, s a Sétatéren járva, a neves karmester bronzszobra előtt elhaladva mindig odaköszönt „Ciolan bácsinak” is. Rendszeresen összefuthattunk vele mindenféle rendezvényen. Hűséges és figyelmes hallgatója volt rádióműsorainknak és rádiós koncertjeinken is biztosra vehettük, hogy ott láthatjuk majd a nézőtéren.

Semmi kétségem sem volt, hogy közelgő 90. születésnapján (szeptember 12.) interjúzni (és sörözni) is fogunk.

Operai „lények” világában

Negyedszázadon át volt tagja a Kolozsvári Magyar Operának, ahová énekkari beosztásban, 1948-ban, az intézmény létesülésekor még főiskolásként került be, s ahol pár év múltán, 1951 őszén egy akkoriban igen népszerű operettben, a Szabad szél Stellájának szerepében aratta első önálló sikerét. E negyedszázadnyi művészi „lét” emlékeit albumokba rendezve gondosan őrizte. A művészek akkoriban nemegyszer hetente több szerepben is felléptek, a teljesítményeket értékelő kritika, elmélyült elemzés azonban előadások számához mérten viszonylag kevés. Annál több viszont a pálya szinte minden mozzanatát, a szerepeket, sikereket a kor jellegzetes, fekete-fehér világában megragadó „pillanatkép”, jelentős részük szakavatott fotós, a mindig szeretettel emlegetett Szabó Dénes munkája. Lévén az opera soktényezős „játszma”, gyűjteménye az intézmény, a kortársak történetének is része, gazdag adattár, amely bizonyára megfelelő helyre kerül, hogy az operai múltban kutakodók a jövőben is hasznosíthassák.

Az életmű hangzó emlékei közé tartozik még néhány előadásokon készült, „élő” felvétel a Kolozsvári Rádió hangtárában, CD-nyi anyag bőven kitelne belőlük.

A gondosan rendszerezett dokumentumok, a folyamatosan, pontosan vezetett szerepjegyzék alapján az életút számok tükrében is impozáns: 27 év, mintegy 900 fellépés, 42 szerep.

Hogy mennyire fontosak voltak számára, jelzi, hogy szerepeiről szólva operai „lényeket” említett: „Olyanszerűen dédelgettem őket, ahogyan egy édesanya kényezteti a gyermekeit: vigyáztam rájuk, fejlesztettem őket, szinte mintha élőlények lettek volna. Végeredményben azok is, hiszen tulajdonképpen minden szereppel egy-egy élőlényt, érző, cselekvő személyiséget jelenítünk meg…”.

Legjelentősebbek a nagy drámai szerepek, az egész életút kiemelkedő állomásai, mint a Fidelio Leonorája (Guttman Mihály mesélte, hogy Leonóra szerepében olyan nyílt színi tapsokban volt része, hogy az előadást vezénylő Demián Vilmos többször próbálta folytatni az előadást, a közönség azonban nem engedte), a Tosca (alakítása kapcsán a Scala operaházból érkező nemzetközi hírű vendégkarmester, Glauco Curiel megállapította, hogy „ez a Tosca olyan mint a vaj, úgy jön a kezem után”) és élete talán legnagyobb sikere, a Turandot: hiszen Albert Annamária volt az intézmény első és egyetlen Turandotja. A „jégszívű hercegnő” szerepében 1958. június 12-én mutatkozott be, s a rendkívül nehéz drámai szerepet harmincegy alkalommal szólaltatta meg. Követője azóta sem akadt itt az utolsó Puccini-opera címszerepében. Ő maga különben nemcsak a kivételes teljesítményre emlékezett nagy szeretettel, hanem a jelmezére is: úgy érezte, talán nem is volt még egy Turandot, akinek olyan csodálatos jelmeze lett volna, mint amilyet számára H. Roșescu Lya kreált.

Sok igazság rejlik a kolozsvári operaéletet behatóan ismerő Kóródy Elek megállapításában is, miszerint Albert Annamária nélkül talán nem lett volna az Állami Magyar Operában Sába királynője, Don Carlos és Bolygó hollandi sem.

Az általa megjelenített további operai „lények” mind kedvesek voltak számára: tíz Verdi-hősnő (köztük a már említett kedvenc, a Desdemona, „akinek” tragikus sorsát -- Szegő Júlia írásából tudjuk-- Albert Annamária alakításában már a főpróbán megkönnyezte a közönség), „akikhez” két Wagner-alak, Senta és a Mesterdalnokok Évája „társult”. Nem riadt vissza a Szilágyi Erzsébet szólamának koloratúr kihívásaitól, s az egyetlen estén, kevés próbával tolmácsolt Judit, A kékszakállú herceg várából éppúgy kedves volt számára, mint a legtöbbször, 72-szer énekelt Zórika a Cigányszerelemből, vagy mint mondjuk a tercettben éneklő Varjú a Télapóból, illetve a címszereplő „státusa” ellenére is pár „kukorékolásba” sűrített Aranykakas szólama.

Erő – a színpadhoz és az évek múlásához

„Csendes hősköltemény” – írta róla 1969-ben az avatott kritikus, és lényeglátóbb, találóbb és időtálóbb jellemzését a pályának, az énekesi teljesítménynek és attitűdnek nehéz lenne megfogalmazni László Ferencnél. „Albert Annamária azért hős – persze, a maga csendes, szerény módján –, mert nemcsak hogy akármit elvállal, hanem minden szerepét ugyanazzal a teljes odaadással készíti elő és viszi színpadra: Szaffit a Cigánybáróból éppúgy, mint a Nabucco Abigailjét vagy Michaelát a Carmenből…”.

A kritikus természetesen akkor a pálya csúcsán lévő művészi megvalósításokra utalt, de azt hiszem, a megállapítás Albert Annamária élethez való viszonyulására is érvényes. Elfogadását a viszonylag korai búcsúnak a színpadtól, az évek múlásának, a kortársak megfogyatkozásának, valamiféle mosolygó derűs megélését a mindennapoknak, amelyekben az emlékek nem fájdalmasak, s a mindenkori beszélgetőpartner nemigen érezhetett félelmet betegségtől, öregségtől. A mosoly csupán akkor tűnt el, hosszú időre arcáról, amikor elveszítette férjét. Maros Dezsővel (1920–2011, a Műszaki Egyetem professzora, a MTA külső tagja) fiatalon találtak egymásra, ám későn kötötték össze életüket.

Örülhetett annak, hogy nem feledkeztek meg róla: újságban, rádióban gyakran faggatták emlékeiről, életéről, 1992-ben a kolozsvári színjátszás évfordulós ünnepségei keretében László Évával és Rónai Antallal együtt elsők között vehette át a Kolozsvári Magyar Opera Örökös tagja-diplomát. Életútjáról elsőként készült portréfilm (Haza a magasban, 2004); 80. születésnapjára Nagy-Hintós Diana írt szeretetteljes köszöntést, a Györkös Mányi Albert Emlékház beszélgető-eset rendezett a tiszteletére, és a rangos operai kitüntetést, a Lya Hubic-trófeát is átvehette (2015). Mindezek utólag feledtethették, hogy előzőleg éppenséggel nem „kényeztették” el különösebben: a Munkaérdemrend III. fokozatát 1964-ben kapta meg.

Vallomásféle, „zárójelben”

Néhány évig sokat találkoztunk, ő emlékezett, én jegyzeteltem, rendszereztem az emlékeket. Igen, voltak viták is: az írás lassabban öltött formát, mint ahogyan a könyvet már türelmetlenül lapozgatni vágyó főszereplő szerette volna. A kérdező pedig időnként feszegette a megosztható és a megosztani nem kívánt emlékek érzékeny határait. A Prospero-sorozat beszélgetőkönyve (Albert Annamária, 2011) vallomás arról, amit a múltba pillantva meg kívánt mutatni önmagából.

S ha nem is építhetett nemzetközi karriert, a köztudottan hűséges kolozsvári közönség szeretete maradandónak bizonyult. Sok évi nyugdíjas élet után is voltak rajongói, és ha szóba kerültek, a felvillanó mosoly jelezte: örült, hogy ráköszönnek az utcán, hogy még felismerik, hogy még emlékeznek rá. Kiegyensúlyozottan magas színvonalú, sikerekben gazdag életút zárult le, olyan, amelyben megbánnivalók nemigen akadtak, sem a pályán, sem a mindennapokban. S elég egy pillantás az utóbbi években többnyire ünnepi pillanatokban lencsevégre kapott fotóira, egyebek mellett a Lya Hubic-trófeát átvevő kitüntetett arcára, megjelenésének diszkrét eleganciájára, hogy tudatosítsuk: igazi díva volt a színpadon és az életben, az utolsó pillanatig.

Benkő Judit