Filmszerű opera a szabadságharc ellentmondásairól



Interjú Korcsmáros Györggyel, a Sámson és Delila című, közelgő operabemutató rendezőjével

– Kérem, beszéljen önmagáról, eddigi tevékenységéről! Színházrendezőként hogyan jutott el odáig, hogy operát állítson a színpadra? Mit tart eddigi legrangosabb munkájának?

– Színészként végeztem 1978-ban, majd utána rögtön Várkonyi Zoltán Vígszínházában kezdtem el a pályámat. Az ő noszogatására jelentkeztem a rendezői szakra. Azóta mintegy százhatvan darabot állítottam színpadra, a kezdetben többnyire prózát, operettet és musicalt. 

Amikor igazgató lettem a Szegedi Nemzeti Színházban, Gregor József, az opera akkori tagozatvezetője egyszer azt mondta nekem, hogy egy olasz rendező lemondta a Bohémélet rendezését, és hogy volna-e kedvem belevágni. Így a Bohémélet az első opera, amit megrendeztem. Utána következett sok más mellett a Rigoletto, Turandot, közben Győrben lettem igazgató. 

Tizenhat évig vezettem a Győri Nemzeti Színházat, ahol a Turandot volt az egyik utolsó munkám. Marius Vlad Budoiu játszotta Kalafot. A vele való barátság folytán kerültem Kolozsvárra. Itt a Triptichont rendeztem a Román Nemzeti Operában. Ekkor találkoztam Szép Gyulával, a Magyar Opera igazgatójával, akivel már a közös munkáról beszélgettünk. 

Azóta Temesváron, Nagyváradon rendeztem még zenés darabokat, így a Hegedűs a háztetőnt, a Marica grófnőt, a Csárdáskirálynőt és a La Mancha lovagját. Magyarországi munkáim során a nagy musicalek közül fontosnak tartom a Nyomorultakat, a Miss Saigon-t. Ezeket azért emeltem ki, mert ezek erős angol kontroll alatt álló művek, a főpróbára gyakran kijönnek a jogvédők, és ha valami nem tetszik nekik, akkor letilthatják a darabot. Az én munkámat mindig elfogadták, és rendezőként ajánlottak más társulatokhoz is. 

 Milyen elképzelésekkel közelítette meg a művet, milyen elvek szerint alakította ki rendezői koncepcióját? Miért aktuális ma a darab? Miért tért rá egyfajta demitizáló ábrázolásra? 

 Nagyon örülök a Sámsonnak, mert gyönyörűnek tartom. A mai operanézők számára szeretném érthetővé tenni a művet, ezért modern környezetbe helyeztem az operát, és úgy is próbálom színpadra vinni, hogy izgalmas és átélhető legyen a cselekmény, nem pedig zenemúzeumi darab. A világ operaházai is a lehető legkorszerűbben igyekeznek bemutatni a nagy klasszikusokat. 

Hiába a remek zene, ha a mai ifjúság, a mai nézők jelentős része az operát szép-unalmasnak tartja. Ez egy élő műfaj, ne felejtsük el! Azokat a motívumokat, amelyeket a bibliai történet sugall, úgy fordítom át maira, hogy ha egy tizenéves srác ül be meghallgatni, akkor ne azt nézze, hogy ez nagyon távol van tőlem, hanem azt, hogy ezek az emberek akár mi is lehetnénk. 

Azt, hogy egy hatalom elnyomja a kisebbséget, a világban elég sokszor lehet tapasztalni, sőt átélni is lehet. Ha valaki tényleg népvezér, és mégis elbukik, mert egy nő fortélyába, szépségébe, erotikájába beleszédül, ez is ugye átélhető. Klasszikus feldolgozásában kicsit monolitikus, mert ennél a klasszikus elképzelésnél nincs meg az életszerűség, ezért nem akartam, és kerültem is, hogy régi, festett díszletekkel, jelmezekkel játszódjon a darab. Ha Sámson úgy viselkedik, mint Che Guevara, mert hiszen tulajdonképpen egy olyan típust személyesít meg, ha Delila, aki a majdan átépített zsinagógából készült mulatónak a fő attrakciója, egy énekesnő, aki kurtizán is, érthetőbbé válik a darab. 

 A Sámson és Delila története kapcsán felmerül az a gondolat, hogy a nagy szenvedélyt mindig fenyegeti az árulás, a beszűkülés, az elporladás, a nevetségessé válás… Melyek a kulcsmotívumok a műben? 

– Sámson szenvedélye vak, míg Delila szerelmében is megmarad számítónak. Két különböző szerelemtípus, két különböző szerelemélmény, de közös a tragédia. Delila ugyanúgy hazafi, mint Sámson, csak ő éppen filiszteus hazafi. Sámsonban hihetetlenül erős szerelem dúl Delila iránt, és nem veszi észre, hogy csapdába csalták. 

A bibliai történet szerint Sámson az istenéhez fordul segítségért, visszanyeri erejét és lerombolja a filiszteusok templomát. Az én koncepciómban egy szentséges zsidó helyet, egy zsinagógát a filiszteus urak átépíttetnek mulatóvá, a kísértések templomává. Ezt a pogány templomot rombolja le a végén Sámson a maga mai technikai eszközeivel, tehát fölrobbantja a templomot. Amikor kitaláltam a koncepciót, akkor ez még nem volt ennyire erős. 

A nemzetiségi vallásellentétek, az érzelmi bábel, az, hogy nem értjük és nem is akarjuk megérteni a másikat, és ez ellen harcolunk, van, aki a valóságban, van, aki csak közé kerül két harcoló félnek és így pusztul el, mind léteznek. Aztán jött a párizsi eseménysorozat, a tálib rombolások a világörökségi templomokkal szemben, tehát ezek mind olyan mozgatórugók, amelyek a háttérben működtetik a koncepciót.

 Milyennek tartja a társulatot? Mit vár az előadástól, a közönségtől?

 Az előadástól sikert! A társulatról pedig csak jót tudok mondani. A szólisták remek hangú énekesek, zseniális az énekkar és a tánckar is, és a legfontosabb, hogy mindenki nagyon akarja ezt a produkciót. Filmszerű az egész előadás, ezért nincs könnyű dolguk a művészeknek, de mindenki roppant készséges. Azt szeretném, ha a közönség nyitott szívvel, nyitott értelemmel viszonyulna az előadáshoz. 

Tóthfalusi Hajnal