Hidakat építeni - Interjú Bori Tamással



Bori Tamás vall művészi munkájáról

Bori Tamás Budapesten született 1972-ben. Színész, rendező, az Operett Akadémia vezetője. Hét évig Budapesten a Nemzeti, tíz évig pedig a kecskeméti Katona József Színház színésze volt. 2008 szeptembere óta a Budapesti Operettszínház tagja. Bori Tamással a prózai és a zenés színházról, a Kolozsvári Magyar Opera új bemutatójáról, a Cigányszerelemről beszélgettünk.

- Hogyan látod saját pályaképed?

- A rendezőt nem a múltja, nem a pályaképe minősíti a nézők előtt, hanem kizárólag az előadás. Hála Istennek, úgy alakult a sorsom, hogy nagyon sokat dolgozom, játszom sokfelé, sokféle emberrel, kultúrával találkozom. Évek óta jó pár előadást készítek orosz barátaimmal Szentpéterváron. Az orosz és a lengyel színházi hagyományok zseniálisak, a mai napig mindenki abból építkezik (Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij, Jerzy Grotowski). Az orosz prózai színház, az orosz balett, az orosz zenei élet máig meghatározó. Engem ez mindig felvillanyoz és az a gyönyörű, ha kellő nyitottsággal viszonyulsz hozzájuk, ők is kellő nyitottsággal viszonyulnak hozzád.

- Milyen elképzelésekkel közelítetted meg a művet?

- Ennek az előadásnak a koncepcióját a marosvásárhelyi származású Béres Attila dolgozta ki feleségével, Ari-Nagy Barbara dramaturggal. Barbara és Attila együtt gondolkodván készítettek a darabból egy olyan változatot, mely szerint az írott eredetiből, ahhoz tisztelettel közelítve, megtartottak mindent, ami jó, és ahol azt problémásnak érezték, oda pedig belekerült egy prózai színházi igényességű, pontos és érzékeny szöveg. Ezért nehéz játszani, ettől nagyon izgalmas és könnyű befogadni, persze csak ha valakinek van hozzá kedve. Ugyanakkor a kolozsvári előadásban jó pár dolog természetszerűleg változott, hiszen más az idő, mások a körülmények és az emberek, és más a közönség, akinek játsszuk. A színház az itt és most művészete. Az én dolgom az, hogy itt a kollégákkal, akik erre hihetetlenül nyitottak és elképesztően tehetségesek, érvényes előadást rakjunk össze zeneileg és hiteleset színházilag. Arra kértem a társulatot, hogy prózai előadásként kezdjünk el a darabról gondolkodni, amit operai szinten kell elénekelni. Például az Ilonát játszó énekművész, aki a Messze a nagy erdőt elénekli a végén, az eredeti történetben nem színésznő. Nálunk igen, és amikor a cigányprímás, Józsi elhagyja Zórika kedvéért, akkor nemcsak a szeretőjétől búcsúzik, hanem nagyjából a fiatalságától is, és innentől kezd a dolog szívbemarkolóvá válni... Hozzátenném, humor és elegancia nélkül nagyon nehéz operettet csinálni. Lehár zenéje bonyolult, sokrétű, ugyanakkor bársonyos hangzása révén emlékezetes élmény fülnek és szívnek egyaránt.

- Nyújt-e valamiféle koegzisztencia-modellt a maga művészi üzenetével ez a produkció? Hozzájárulhat-e egy ilyen előadás akármilyen módon a cigány-magyar közeledéshez?

- Azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy A cigány, vagy A magyar, hanem Emberek vannak. Nem lehet csatározásban leélni egy egész életet. Nekem, mint magyarnak nem a különbözőségeinket kell keresnem, és az abból fakadó súrlódásokat feltupíroznom, hanem a különbözőségek sokszínűségének kell tudnom vagy megtanulnom örülni, és a hasonlóságokat ebben hidakként megtalálnom. Nekünk hidakat kell építeni, nem pedig árkokat ásni. Hogy egy előadás segít-e ebben? Nagyon remélem, hogy igen. Magunk között, minden jófajta előadás egy kísérlet erre.

- Egy olyan metropoliszban, mint Budapest, hogy fogadták az előadást?

- Nagy siker volt. Megjegyezném, Németország-szerte nem látni operettet hagyományos jelmezben, klasszikus díszlettel játszani. A nagyoperettek zöme ezt a fajta kísérletezést ledobja magáról. Ennél az előadásnál erről szó nincs. Itt úgy gondolkodunk teljesen mai sorskérdésekről, hogy tiszteletben tartjuk a szerzőt. Ebben a produkcióban senki sem darál csirkét a színpadon, senki sem játszik fejjel lefelé, nem jön be latex ruhában, a dolog mégis friss és mai. Amelyik néző csak a szép melódiát akarja hallgatni és akar a humoros részeken nevetni, ér neki csak a szép melódiákat hallgatni és a humoros részeken nevetni. Nincs olyan, hogy ez most szimbólum, tessék figyelni! Ha valaki ezt tovább akarja gondolni, a saját életéből fog válaszokat kapni rá. Gyakorta váltogatjuk a tereket, az egész előadás filmszerű dramaturgiával dolgozik, s ettől válik hihetetlenül dinamikussá.

- Egy-egy előadás után miből táplálkozol, milyen tartalékaid vannak?

- Üresnek érzem magam. Két hónapig dolgozunk őrülten egy darabon, és olyan kegyetlenül gyorsan elmúlik az egész. Nincs mese, ez megszokhatatlan. Nekem megadta a jó sorsom, hogy pályakezdő színészként az akkori Nemzeti Színházba kerültem, s akkor még ott volt Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Mensáros László, Tolnay Klári, Szakácsi Sándor, Kozák András... Sinkovits Imre, akinél zseniálisabb, nagyobb tudású, tapasztalatú és nem utolsó sorban modernebb színészt én azóta sem láttam, minden próbafolyamat elején tele volt kételyekkel. S ez a Sinkovits Imrénél hetvenéves korában is így volt. Egyszer halkan megkérdeztem tőle: ,,Imre bácsi, te tényleg izgulsz? Erre a nagy művész ezt válaszolta: ,,Hát, nem úgy van az kisfiam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy szint alatti méltatlanságot tegyek le az asztalra”. Igaz szavak… Ebből megtanultam, hogy igazán elégedettek még akkor sem lehetünk, amikor úgy tűnik, hogy minden sikerült. A pillanatnyi megnyugvás állapotát hamarosan követnie kell az újabb készenlétnek, egy következő feltöltődés, megvalósítás igényének.

                                                                                                              Lejegyezte: Tóthfalusi Hajnal







Facebook

IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKE