Interjú Novák Eszter rendezővel





Novák Eszter Budapesten született 1964-ben. 1989-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-esztétika szakán, majd 1994-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem  színházrendező szakán. 1994-1998 között az Új Színház társulatának  tagja, 1995-1997 között a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Székely Gábor tanársegédje, 1999-2000 között pedig a Bárka Színház főrendezője. 2000-től-2010-ig a tatabányai Jászai Mari Színház főrendezője. 2003-tól osztályvezető tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, egyetemi adjunktus. 2015-től a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulatának művészeti vezetője.

2006-ban kapta meg a Jászai Mari-díjat.



- Önt, mint a mai magyar művészeti gondolkodás ismert személyiségét elsősorban arról kérdezném, hogy mi az értelmiségi hitvallása?

- A hagyományos értelemben vett értelmiségi fogalma átalakulóban, ha még élesebben fogalmaznék eltűnőben van. Az ismeretek és a tudás birtoklása már nem kivételt képző érték, az információ beszerzése demokratizálódott, az értelmiség társadalmi funkciója megkopóban van. Vélemény és ezáltal társadalom- (szerényebben környezet-) formáló ereje nincs, illetve Európa keleti vidékein a rendszerváltás előtti értelmiségi zömmel politikai elitté transzformálódott és azóta már többnyire le is tűnt a színről. Egyszóval szívesebben határozom meg magamat, mint gondolkodó embert, és csak néha ringatom magamat abba a reménybe, hogy véleményemmel valamicskét alakíthatok a környezetemen. A színház embereknek készül, tehát ez volna a dolgom valójában.


- Milyen különbséget lát a magyarországi és az erdélyi színjátszás között?


- Sokat kérdezik, sokat foglalkoznak ezzel írások, teatrológusok, ítészek. Az én szakmai tapasztalatom — és már sokat dolgoztam, dolgozom errefelé — az, hogy ez a kérdés mondvacsinált. Vagy esetleg valamiféle művészi identitásképző kérdés, ami próbafolyamatokban és előadásokban már lényegtelen. Sokféle kifejezőeszköz és forma van, általában az anyaggal és a rendezővel való találkozás alakítja. Bárhol a világon. Sokszor, tehát most is mondom: jó színház van és érdektelen vagy rossz színház. Az ember nyilván igyekszik jót csinálni, és megtalálni a megfelelő utat a közlendő számára.


- Egy interjújában a következőket nyilatkozta: ,,Engem témák érdekelnek, vagy mondandókat kutatok, sokszor színészekhez keresek darabot, szöveget. Leginkább akkor tudok dolgozni, ha valamiről van véleményem". Jelenleg vígoperát rendez. Kérem mondjon néhány szót a Boldogasszony lovagjáról?

- Selmeczi György majdnem két évtizede életem szerves része, és nemcsak a mély barátság okán, és nem is csak az fűz bennünket össze, hogy immár a harmadik zenés szakirányú színművész osztályt tanítjuk, neveljük együtt a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen, hanem valamiféle ízlés, és gondolkodásbeli közösség. Értjük egymás nyelvét, szellemi és érzéki örömöt nyújt nekem zeneszerzői munkássága: nem pusztán nagyszerű zeneszerzőnek tartom, hanem átélt élményként értem a zenéjét — legalábbis remélem.
Egy korábbi operáját, a Spiritisztákat rendezhettem a budapesti Magyar Állami Operaházban és talán sikerült a szakmámat — melynek része, hogy színpadi valósággá formáljam még azt is, amit a zeneszerző ösztönös zsenije nem feltétlen kézzelfogható vagy megmagyarázható módon hoz létre — a mű szolgálatába állítanom, a saját élményemmel, értelmezésemmel kiegészítenem. A rendezés sok tekintetben felelősségvállalás — különösen így van ez egy ősbemutató kapcsán, hiszen bizonyos értelemben az én prezentációm alakíthatja a mű megítélését.
A Boldogasszony lovagja vígopera, Béres szellemes rádiójátéka volt a librettó alapja. A történet egyszerre szórakoztató, mulatságos és felemelő. A zene emberközpontú, örömet nyújt a kevésbé zeneértő hallgatónak, de egyszersmind a kulináris áthallásokra és a zenében rejlő humorra nyitott fülnek is. Újabb bizonyíték a nagyközönség számára, hogy a kortárs zene nem egyenlő az élvezhetetlennel.
A történet és a mondandó középpontjában (azon felül, hogy sajátos, egyedi kontextusban idézi fel a mi kultúrtörténetünkben oly fontos Szent László legendáriumot) talán a hit áll, a legnemesebb értelemben vett ügybuzgóság, amely ha elég erős, képes elérni célját, megváltoztatni kicsit a világot. Az ilyen áldott, meggyőződéssel telt konokságot, amit a történet főhősei képviselnek, ha elérjük néhanap — elégedettek lehetünk.

- Milyen kolozsvári tapasztalatai vannak, mire számít ezután?

- Hatalmas élmény a kolozsvári énekkarral és a szólistákkal dolgozni. Ők nemcsak nagyszerű énekesek, hanem olyan magas szintű, összetett készségekkel rendelkeznek szerepeik megformálására, amely bőven felveszi a versenyt azzal az operajátszási világtrenddel, amely a színjátékot, az alakítást evidenciaként a feladat részének tekinti. Csodálatos velük dolgozni, bármely rendező boldog lehet, ha ilyen művészi közegben hozhat létre előadást.
Szeretettel, kíváncsian fogadtak bennünket, nemcsak engem, de Szabó Sipos Máté karmestert és a két budapesti énekes-művészt: Wittinger Gertrúdot, akivel szórakoztató és örömteli a megismerkedés, és nem utolsó sorban Kovács Istvánt, akivel a Spiritiszták miatt van közös múltunk, alapunk és aki már nem ismeretlen a kolozsvári közönség és társulat számára. Igaz sokan meglepődtek a humorán, mert eddig drámai, súlyos szerepekben ismerték. Egyszóval a kemény munka mellett sokat-sokat nevetünk — remélem majd nevettetünk is.

 Lejegyezte: Tóthfalusi Hajnal