Rátalált az élet szépsége



Interjú Balázs Borbála szopránnal, a Traviata opera Violettájával 

Megtiszteltetést jelent egy olyan patinás, nagy múltú intézmény tagjának lenni, amilyen a Kolozsvári Magyar Opera.

Édesapja református lelkész. Mi motiválta egy pap lányát az operaénekesi pályára?
–Kezdetben konkrétan szüleim nem énekesnőnek tanítottak, hanem azt szerették volna, ha zenei pályára megyek. Így már első osztálytól zongorázni tanultam, és visszagondolva azt érzem, nem én választottam, hanem az operaénekesi pálya választott engem.

Mi az, ami vonzotta az éneklésben?

–Bátran bevallom, hogy egyrészt az vonzott, hogy kiállhatok sok ember elé a színpadon. Hiába akarok bármit is közölni, üzenni, ha hiányzik az egészséges exchibicionizmus. Enélkül alig lenne bátorságom szerepelni. Másrészt arra törekszem, hogy a lehető legjobb tudásom szerint közvetítsem az adott alkotást a nézők felé. Talán ez a kettő számomra a művészet alapkritériuma.

Mindig is meg volt önben ez a bátorság?
–Hogyne, már harmadikos koromtól kántorizáltam a templomban, ami azt jelenti, hogy én voltam az előénekes, én vezettem az éneklést ,és egyben orgonáltam is. Már akkor szerettem szerepelni, ahogy most is ez az egyik motivációm. Nem sokat gondolkodok azon, miért is szeretek színpadon lenni, egyszerűen jólesik játszani. Amikor rokonok látogattak meg minket, akkor arra kértek, zongorázzak, vagy énekeljek nekik. Ezt eleinte nem éreztem tehernek, örömmel tettem eleget a kérésnek. Amikor kamaszodtam, már dacból nemet mondtam, hogy a szüleim nehogy már olyat mondjanak nekem: énekelj a vendégeknek kislányom.

A hívek meg voltak elégedve a kis énekesnővel?
–Nem tudok az ellenkezőjéről. Szerintem csodálták, hogy kiskorom ellenére mennyire ügyes vagyok. De nem olvastam fel semmi bibliai részletet, mert a próza nem tartozik az erősségeim közé. Azt most gyakorlom be, mert szükséges az operettekhez a jó és érthető szövegmondás.

Azt nem jelentett problémát, hogy míg más gyerek játszott, addig gyakorolnia kellett?

–Amikor testvéreim mentek ki focizni a kertbe, vagy a fára mászni, akkor zongoraórára mentem, vagy otthon gyakorolnom kellett. Én akkor inkább arra vágytam, hogy játszhassak, ami egészséges gyermeki óhaj volt.

Arra mikor gondolt, hogy a zenélés, az éneklés jelentse a megélhetését?

–Sosem gondoltam arra, hogy amikor éneklek, azzal pénzt is keresek. Ez talán így nagyon naivul hangzik, de aki művészi pályára adja a fejét, abban van egy bizonyos fokú megszállottság is, és én egy adott szerep alakításakor nem gondolok arra, hogy ezt azért teszem, hogy megkapjam hó végén a fizetésem. Ha úgy fogalmazza meg a kérdést, hogy mikor döntöttem a zenei pálya mellett, a válaszom, amikor elvégeztem a 12. osztályt, és tovább kellett tanulnom. Semmilyen ismeretségünk nem volt a zeneakadémián, ahová igen nehéz volt bekerülni. Szüleim ezért arra bíztattak, felvételizzek máshová is, de én konok voltam, és azt mondtam, hogy ha most nem vesznek fel, akkor próbálkozom jövőre. Tehát már elkötelezett voltam a zene irányába.

Elsőre felvették. Nehéz volt elszakadni a szülői háztól?
–Nem, mert már ötödikes koromtól Kolozsvárott tanulok. Így az nem volt számomra megszokott, ha éppen otthon voltam. Szeretem a kincses várost, s ezért az otthoni lét néhány napig nagyon kellemes nekem, de utána már alig találom a helyem. Ráadásul édesanyám Kolozsvárott született, és azt plántálta belénk, hogy nincs szebb ennél a városnál. Amikor ide kerültem, akkor hamar megszoktam az ittlétet, de már én is azt vallom, hogy nagy megtiszteltetést jelent egy olyan patinás, nagy múltú intézmény tagjának lenni, amilyen a Kolozsvári Magyar Opera. Úgy érzem, itt rám talált az élet szépsége.

Nagyon szerelmes lettem a bonvivánba

Mit látott először a Kolozsvári Magyar Operában?
–Operettet, de a címre már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon szerelmes lettem a bonvivánba.

Az mikor alakult ki, hogy szoprán hangfajban énekel?
–Már nagyon korán, a zenei líceumban kiderült, hogy szoprán leszek. Kilencedikes koromtól énekszakon voltam, és klasszikus éneket tanultam. Tanárnőm azt mondta, hogy egyértelműen operai hangom van. Eleinte koloratúr szopránnak gondoltak, mert a felső regiszterem mindig jól és szépen szólt, de idővel líraibb szerepeket énekeltem, mert abban a lágéban érzem otthonosabban magam.

Kiket emelne ki tanárai közül?
–Első tanárnőm B. Vass Éva volt, aki magyar opera híres szólistája volt. 12. osztályban egy román tanárnőm volt, aki szintén mindent megtett azért, hogy felszínre törjön a bennem rejlő tehetség. A zeneakadémián végig Gheorghe Rosu basszista volt a mesterem, míg a magiszteri fokozaton pedig Ionel Pantea vezette az operaosztályt.

Pantea szerepeket is ajánlott önnek?

–Konkrétan nem, de mikor felvételiztem, és ő ott volt a zsűriben, s azt mondta, hogy az első éves mester tagozatosokkal a Cosi fan tutte-t szeretné megrendezni és csak engem tart megfelelőnek Fiordiligi szerepére. Mozart végigkísérte egyetemi éveimet. Hol a Színigazgatóban, hol a Figaró házasságában, hol a Don Giovanniban léptem fel. Megszerettem Mozartot, annak ellenére, hogy azt szokták mondani: szép Mozart zenéje, de elég nehezen befogadható.

Ki hívta a Kolozsvári Magyar Operához?
–Miután befejeztem a mester fokozatot, hazamentem. Addigra a volt kolleganőim a zeneakadémiáról már mind az opera énekkarában énekeltek. Mivel nem értesültem időben a meghallgatásról, lekéstem a jelentkezésről is. Rá egy félévre felhívott Pantea és megkérdezte tőlem: milyen dolog az, hogy az igazgató nem is hallott rólad? Felvetette, hogy meg szeretné velem rendezni a Víg özvegyet. De nem az volt az első szerepem, hanem a Rigoletto Ceprano grófnéja, ami „bemelegítés” volt a Traviata címszerepéhez. Ezzel bedobtak a mély vízbe, mert nagyon kevés idő volt a szerep színpadi elsajátításához. Ezért eléggé izgultam az előadás előtt, de ahogy véget ért a preludio, minden drukk elmúlt, és „úsztam” a szereppel.

Hogyan készül fel egy adott szerepre?

–Az első, hogy beszerzem a kottát, és színes kiemelővel bejelölöm a részeimet. Ezután vagy az operánál korrepetítor segítségével, vagy magánúton tanulom meg a szerepemet. Vannak, akik előbb a szöveget tanulják meg, majd leszolmizálják az énekelni valót. Én egyben tanulom meg a szerepet. Azt is mindig megnézem, hogy az adott szerep mennyire való nekem hangfajilag, illetve életkorban. Ha nem ismerem az adott operát, akkor előtte CD-én meghallgatom a művet. Ha ismerem, akkor előbb megtanulom a szerepet, majd meghallgatom több előadó tolmácsolásában, hogy minél több technikai, interpretációs módszert vegyek át tőlük.

Ha egy énekes, egy színész nem egyéniség, akkor felesleges a színpadon lennie.

Mennyire tartja fontosnak, hogy egyéniségek legyenek a színpadon?
–Ha egy énekes, egy színész nem egyéniség, akkor felesleges a színpadon lennie. Aki egyéniség, arra viszont nem lehet nem odafigyelni. Egy igazi egyéniség már puszta jelenlétével is magára szögezi a nézők tekintetét.

Vissza szokta magát hallgatni, nézni?

–Nem kedvtelésből, hanem mert muszáj. De sosem vagyok elégedett magammal. Elsősorban az énektechnikai hibáimat veszem észre. És ha észreveszek egy esetlen mozdulatot, azt igyekszem legközelebb korrigálni. Arra is gondolok, hogy lehet, csak nekem tűnik az a mozdulat annyira banálisnak, mert ha az adott pillanatban az őszinte volt, akkor elfogadható.

Milyen a kolozsvári zenei élet?
–Azt nem lehet elmondani, hogy minden előadásunk teltházas, de azt is figyelembe kell venni, hogy három zenés intézmény van Kolozsváron, ami igen csak kuriózum egy ekkora lélekszámú városban. Így megoszlik a közönség. Nem hiszem azt, hogy a magyar fiatalok megvetnék az operát; biztos vagyok, benne, hogy többen járnának színházba, ha még jobban megszólítanák az egyetemistákat.

Ha felhívnák önt egy neves európai operaházból, hogy töltsön ott több évadot, akkor igent mondana?
–Nagyon szeretem a Kolozsvári Magyar Operát, nem szeretném, ha hűtlennek gondolnának, de azért bennem is van egy nagy adag hiúság, és minél több szerepet szeretnék elénekelni. Így, bizonyos helyzetekben, biztos igent mondanék.

Most milyen szerepekre vágyik?
–A Rigoletto Gildáját és a Lammermoori Luciát szívesen elénekelném. Az utóbbi esetében nem csak hangilag, hanem érzelemvilágban és alakításban is meg tudnám mutatni, mit is gondolok a szerepről.

Medveczky Attila